14. fejezet

Hát sziasztok!

Igen, megint én jelentkezem, mert Yume gépe nincs egészséges állapotban. (kérdéses, hogy valaha lesz-e) És ismételten egy "nyers" részt kaptok, mivel a fent említett okokból, Yume nem tudja átnézni. Ez a rész igazából annak köszönhető így a hét közepén, hogy ma szabad óránk volt infón, és a felét ott sikerült megcsinálni :D (és mert sok szép kommentet kaptam tőletek, és mert nagyon imádlak titeket!)

Köszönöm, hogy olvassátok, minden idetévedő sokat jelent nekem :)

Jó olvasást,

xxHöri

__________________________________________________________________

Tizennegyedik fejezet

Hangokat hallottam. De nagyon messze voltak.

Olyanok voltak, mintha győzködnének valakit. Mintha idegesek lennének. De egy a hangok közül nagyon ismerős volt.

Anya. Megpróbáltam kinyitni a szemeim, de lezárva maradtak.

Megpróbáltam felemelni a karom, mozgatni, de nagyon nehéz volt.

"Ez az egész a te hibád! Nem kellett volna elengedned!" hallottam, ahogy anyu beszél. De kihez? Hallottam a hangot, de olyan volt, mintha egy burokban beszélt volna.

"Menj ki innen!" kiabált anya. Kivel kiabált?

Erősebben próbálkoztam hogy kinyissam a szemeim, de hirtelen megálltam, mikor tisztábban hallottam a másik hangot.

"Nem hagyom itt"

Niall. Ez Niall volt. Anya Niallel kiabált. Niall mondta ezt. A szívverésem felgyorsult szavaitól, hallottam hogy a gép mellettem hangosabban kezd csipogni.

Anya az orvost hívta, és hamarosan egy csípést éreztem a karomon. Aztán minden nehezebb lett, megint.

____________________________________________________________

Éreztem, hogy valaki simogatja a karom. Nagyon erősen próbáltam kinyitni a szemeim, és végre sikerült.

Anya állt mellettem, zokogva, és szorosan fogta a kezem.

"Anya?" mondtam, a hangom vinnyogós volt. Francba már, mindig ilyen, mikor felkelek.

Amint meghallott, felnézett, és egy csontropogtató ölelésbe zárt. A vállamba zokogott, és szorosabban ölelt.

"Köszönöm Istenem! Harry! Köszönöm, Istenem, hogy életben vagy!" zokogta, míg én a hátát dörzsölgettem.

"Minden rendben, anya. Jól vagyok"

Sóhajtott és mosolyogva eltolt magától.

"Mi történt?" kérdezte.

"Sajnálom, anya! Elmentem egy buliba, és- én csak.. Sajnálom! Hallgatnom kellett volna Niallre!" mondtam, mire összeráncolta a homlokát.

"Niall? Hogy érted, hogy hallgatni Niallre?" kérdezte.

"Azt mondta, nem mehetek, és hogy nem enged el. Én meg menni akartam, mert ez volt az első partim, szóval konkrétan kiszöktem, miközben ő fürdött" mondtam.

Anya sóhajtott, és az orrnyergét kezdte dörzsölni.

"Mit tettem?" morogta. Micsoda?

"Hogy érted? Mit csináltál?" kérdeztem felülve.

"Azt mondtam Niallnek, hogy menjen el innen, és lecsesztem amiért elengedett téged a buliba" mondta. Egy frusztrált nyögés szaladt ki a számon, és ledobtam magamról a takarót. Leszálltam az ágyról, mire anya gyorsan felállt.

"Harry, mit csinálsz? Még nem sétálhatsz!" túlzott. Megforgattam a szemem.

"Csak asztmarohamom volt, nem autóbalesetem!" mondtam, és gyorsan megragadtam a ruháim.

"Hol van?" kérdeztem. Anya sóhajtott.

"Dolgozik." mondta.

"Hol a kórházban?" kérdeztem.

"Ahol dolgozik.A sebészeti osztályon." mondta. Bólintottam és gyorsan magamra kaptam a bokszerem és a gatyám.

"Harry. Nem mondtam volna azt, ha nem-"

"Ő a barátom, anya. Beszélnem kell vele" mondtam.

"Nem kéne, Harry. Rossz kedve van!" felelt.

"Nem érdekel. Beszélni fogok vele!"

Kisétáltam a szobából. Kate és Jake a váróteremben ültek.

"Harry! Túlélted!" mondta Jake. Kate megkönnyebbülten sóhajtott, és hozzám szaladt, szoros ölelésbe vonva engem.

"Soha többet nem hívlak bulizni!" morogta Kate. Hangosan felnevettem, mire az ikerpár másik fele is megölelt.

"Srácok, el tudtok engedni? Látnom kell Niallt." mondtam. Elengedtek, Kate az ajkát rágta.

"Egy órája ment haza, és őszintén szólva elég idegesnek tűnt." figyelmeztetett Kate. Szóval a saját anyám hazudott nekem. Meg tudom érteni, meg akar óvni Niall dühétől. De ugyanakkor zavar is, hogy csak azt akarja, hogy szakítsak Niallel, mert nem kedveli őt.

"Haza tudunk vinni, de ne beszélj vele. Anyukád és ő egy elég heves vitán vannak túl, olyan volt mint egy dühöngő őrült." mondta Jake.

"Miért? Tudok vele beszélni, ha akarok. Nem fog nekem fájdalmat okozni." mondtam.

"Harry. A helyedben nem mennék oda" mondta anya.

"Hagyjuk ezt, anya. Hazudtál nekem. Haza fogok menni, beszélni fogok vele, akár tetszik neked, akár nem." csattantam fel, és megragadva az ikrek karját, a kijárat felé vonszoltam őket.

Utálok anyával veszekedni, de hazudott nekem, és megpróbált elszakítani Nialltől. De nem engedem, hogy megtegye.

"Vigyél haza, Jake" kértem.

"Biztos vagy benne, hogy képes leszel szembeszállni vele?" kérdezte Kate, mire bólintottam.

"Igen. Biztos vagyok."

___________________________________________________________

"Sok sikert, Harry." mondta Jake, megütögetve a hátam. Au. Ez azért fájt.

"Kösz, azt hiszem" mondtam. Jake kuncogni kezdett, én pedig mosolyogva kiszálltam az autóból.

Idegesen sétáltam a bejárathoz, visszanézve, hogy lássam az autót elhajtani.

Nos, itt vagyok.

Kinyitottam a bejárati ajtót és becsuktam magam mögött.

"Niall?" kérdeztem idegesen. Minden sötét volt, az egyetlen fényforrás a konyha volt. Oké, kezdek félni.

Lassan sétáltam a konyha felé. Belépve Niall hátát láttam.

Megborzongtam. Ez az egész egy horrorfilmre emlékeztet. Nem válaszol.

"Niall?" kérdeztem még egyszer.

"Miért mentél el?" kérdezte hirtelen, hangszíne ijesztő volt. Mély durva és komoly volt. Nyeltem egyet és kinyitottam a szám, próbálkoztam, hogy mondjak valamit, de nem tudtam beszélni, féltem és ideges voltam.

"Hányszor mondtam neked, hogy ne menj? Tíz? Száz? Ezer?" kérdezte.

"Sajnálom" suttogtam. Hirtelen a pultra csapott, mire megugrottam, szemeim pedig kikerekedtek.

"SAJNÁLOD? EZ MINDEN, AMIT MONDANI TUDSZ? SAJNÁLOD?!" kiabált hangosan és megfordult. Nyeltem egyet az elém táruló látvány miatt.

Szemei véresek voltak, kezei ökölbe szorultak.

Oké, hallgatnom kellett volna Jakere és Katere, és talán anyámra. Pokolian félek.

"Kijöttem a tusolóból, és senki nem volt itthon. Aztán, egy órával később hívott az egyik barátod, Kate, hogy TE A ROHADT KÓRHÁZBAN VAGY!"

Összerándultam és lenéztem, erősen próbáltam visszanyelni a könnyeim, amik folyni kezdtek.

"EL SEM TUDOD KÉPZELNI, MENNYIRE KIBASZOTTUL MEGIJEDTEM! ÉS MINDEN, AMIT HALLOK A SZÁDBÓL, EGY SZAROS 'SAJNÁLOM'?!" kiabált.

Várjunk. Megijedt? Megijedt. Félt engem.
Felnézve őt láttam, ahogy engem bámul, nehezen lélegezve.

Lassan hozzá sétáltam, a karjaimat köré tekertem, a fejemet pedig a vállán pihentettem.

"Sajnálom, hogy megijesztettelek. Sajnálom, hogy elmentem. Sajnálom, hogy nem hallgattam rád. Hihetetlenül sajnálom." mondtam. Nyeltem egyet, és kiengedtem egy akadozó sóhajt.

"Azt hittem, nem érdekel téged. De mégis... És nem tudod, hogy ez mennyit jelent számomra." mondtam rekedten, ahogy megéreztem, hogy a könnyeim potyogni kezdenek a szememből.

Csendben maradt. Minden csendes volt, kivéve engem, mikor konkrétan zokogni kezdtem a vállán.

De a szívem felmelegedett, mikor megéreztem a karjait magam körül. Éreztem egy csókot a fejemen, miközben szorosabban ölelt magához.

"Soha többet ne hozd rám így a frászt." mondta. A szemeim elkerekedtek, az arcom pedig felforrósodott.

Szipogtam egyet, és közelebb léptem.

"Sajnálom. Annyira nagyon sajnálom" mondtam, de ő csak szorosabban ölelt, én pedig elmosolyodtam.

A gondolat, hogy aggódott értem, a legboldogabb emberré tett. Talán tényleg törődik velem.


És így szeretnék maradni... ebben a helyzetben, a karjai közt, örökre.