22. fejezet

Sziasztok!
Rég hoztam már én az új részt, ugye? Hát igen, eléggé el voltam foglalva. Talán mostmár egy kicsit több időm van, de nem ígérek semmit.
Mindenkinek Kellemes Húsvétot! Kár, hogy a szünet viszont ilyen rövid....
Yume
                                                                                                                                         

Huszonkettedik fejezet

Mikor a szemeim hirtelen kinyíltak a reggeli napfény rögtön megvakított. Morogtam egyet és visszacsuktam szemeim még pár pillanatra, hogy utána véglegesen kinyissam őket.

Igazán visszafoghattam volna magam egy kicsit. Megpróbáltam felülni, de egy kéz szorosan átfogta a derekam. Lenéztem és láttam, hogy Niall feje a mellkasomon pihen, miközben a derekamba kapaszkodik, a karom testének nyomódva.

Olyan aranyos amikor alszik. Óvatosan felemeltem a szabad kezemet és átfésültem vele a haját. A fogása lazult a derekamon és feljebb csúszott, fejét befúrta a vállamba, majd adott egy puszit a kulcscsontomra.

Éreztem, ahogy elkezdek vörösödni, ahogy keze felcsúszott a karomra. A bőrt gyengéden cirógatta, míg le nem ért a tenyeremig, majd összekulcsolta ujjainkat.

Niall szemei már teljesen ki voltak nyílva és az enyémekbe fúródtak.

„Reggelt.” mondta, hangja sokkal reszelősebb és akcentusa sokkal egyértelműbb, mint általában. Halványan elmosolyodtam és még közelebb fészkelődtem az oldalához.

„Reggelt.”

Niall ajkai megtalálták az enyéimet, majd gyengéden megcsókolt.

Miért csókol meg mostanában ilyen sűrűn? Az évfordulónk óta szinte folyton csókolózunk. De azzal a különbséggel, hogy máskor utána mindig elfutott, most meg nem.

Most csak itt van. Mellettem. Olyan aranyosan és bújósan. Nem mintha panaszkodnék, csak kíváncsi vagyok, miért viselkedik így? Ez nem ő. De ha sűrűbben lenne ilyen kedve, boldog lennék. Szóval kihasználom a pillanatot.

„Ma is lesz egy foglalkozásunk.” mondta Niall, megtörve a szoba csendjét és gondolataim menetét.

„Nem akarok menni.” durcáskodtam és közelebb bújtam hozzá. Sóhajtott egyet és simogatta a hátam, miközben fejét vállamon pihentette.

„Tudom, de anyukám fizetett ezekért a foglalkozásokért. Nem akarom, hogy elvesszen a pénze.” mondta. Én pufogtam egy kicsit, amin ő csak kuncogott egyet és egy puszit nyomott a fejem búbjára.

Meg tudnám szokni ezt az oldalát Niallnek.

                                                                                                                             

„A mai egy különleges óra. A haraggal, a románccal és a felfedezéssel fog foglalkozni.” kezdte mesélni Dr. Rudzick.

„A foglalkozás után mindegyikőtök fel fogja fedezni a párja testét, jól megnézi annak minden részét és minden szépségét. Megnézni mi az, ami igazán jellemzi őt. De először is ki fogjuk fejezni a haragunkat. Mindet ki fogjuk most engedni.” Néztem, ahogy elővesz egy pár bokszkesztyűt és behoz egy bokszzsákot a terem közepére.

„Ezek a kesztyűk” emelte a magasba az említett darabokat „képviselik a szíveteket. Ezek tartanak erősnek, ezekkel tudtok szeretni.” mondta, majd felvette őket és ütött egyet a zsákba.

„Ez a bokszzsák képviseli a partnereteket, a szeretőtöket. Meg fogjátok ütni a zsákokat, de nem szórakozásból, hanem bosszúból. Minden egyes alkalomért, mikor a partneretek megbántott titeket érzelmileg vagy akár fizikálisan, egyet üttök a zsákba. Ki akarjátok ezt a haragot engedni, megmutatni neki, hogy mennyire bántott meg titeket.” magyarázta. Mindenki beleegyezően bólintott.

„Szóval ki kezdi?”

Senki nem tette fel a kezét. Mindenki próbálta a lehető leginkább kerülni a szemkontaktust a nővel, engem is beleszámítva. Mégis ki akarna kimenni oda?! Egy egész életre kínosan érezném maga –

„Harry? Miért nem mész és kezdesz te? Tudod mit mondanak, fiataloké az elsőbbség.” nyújtotta felém a kesztyűket. Magamban káromkodtam egy sort, míg felé csak egy erőltetett mosolyt küldtem és felálltam a székből, felé sétálva, hogy elvegyem a kesztyűket a kezéből.

„Emlékezz, gondolj arra a sok fájdalomra, amit neked adott. Ne mondj semmit csak üss.” suttogta. Bólintottam és felvettem a kesztyűket és bámultam a zsákra.

Gondolj az alkalmakra, mikor összetörte a szíved.

1: A hülye asszisztense a házunkban.

*ütés*

2: Ejtett a második évfordulónkon a hülye asszisztenséért.

*ütés*

3: Nemet mondott nekem két héten keresztül, mikor randira hívtam.

*ütés*

4: Azt mondja, hogy csak a terhére vagyok, idegesítőnek hív, azt mondja mindig felhúzom.

*ütés*

5: Nem mondta, hogy szeretlek.

*ütés*

6: Két éven át nem csókolt meg.

*ütés*

7: Mindenbe beleüti az orrát.

*ütés*

8: Folyton el akar nyomni.

*ütés*

9: Éretlennek hív.

*ütés*

10: Kiabál velem.

*ütés*

Már nem tudtam tovább magamban tartani. Folyamatosan ütöttem a zsákot minden ok nélkül. Tényleg kiengedtem a feszültséget. Nem tudtam, hogy elkezdtem sírni csak mikor megéreztem a forró könnyeket lefolyni az arcomon.

Hülye Niall. Mindig vegyes érzelmeket mutat. Annyira feldühít. Döntenie kell. Szeret engem vagy nem? Velem akar lenni vagy nem? Nem hagytam abba a zsák püfölését csak mikor megéreztem egy kezet a vállamon. Számon kiszökött egy kisebb zokogás és karjaim erőtlenül estek az oldalamra.

Hallottam ahogy az ajtó hirtelen kinyílik és még pont láttam, ahogy Niall kisiet a teremből, az ajtó mögötte hangosan csapódik be.

„Niall, várj!” kiáltottam és utána indultam. Hirtelen megfordult így majdnem mellkasába csapódtam.

„Miért csináltad ezt?! Mégis mi a franc bajod van?!” csattant fel. Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak valamit, de semmi nem jött ki, az arcának közelsége elég nagy figyelemelterelés volt.

„Azért tetted, hogy beállíts rossz srácnak?!” kiabálta. Felszisszentem, ahogy szemébe néztem és csak egy hideg szempárt láttam.

„Nem. Sajnálom, nem akartam. Csak fel –„

„Én nem a rossz srác vagyok Harry. Te csinálsz belőlem azt.” mondta és megfordult, otthagyva engem egyedül.

Én teszem őt azzá? Lehetne, hogy én lennék az oka annak, hogy így viselkedik?

                                                                                                                              

Kinyitottam a hotelszobánk ajtaját, majd be is csuktam magam mögött lágyan. Tudtam, hogy Niall itt van, mert az összes lámpa le volt oltva. Mindig is szerette a sötétséget, de nem tudom miért.

Az egyik lámpát feloltva megláttam, hogy Niall kinn van a verandán. Beharaptam a szám szélébe, ahogy megindultam az irányába. Niall még csak rám se nézett, valószínűleg túl mélyen bámulta a hotel előtt lévő sötét óceánt.

„Sajnálom.” mondtam hirtelen. Láttam, ahogy Niall megszorította a korlátot, majd hirtelen megfordult és rideg tekintettel bámult rám.

„Fel kell fedeznünk egymást.” mondta. A szemeim kitágultak. Miért mondaná ezt, pont ilyenkor? Dr. Rudzick tényleg említette, de egy bocsánatkérés közepén…

Mellém sétált, majd megmarkolta a csuklómat, amitől összerezzentem. A csúsztatható ajtót becsukta mögöttünk és a háló felé húzott.

Sötét volt a szobában, de a holdfény bevilágított az ablakon keresztül megvilágítva Niallt, hogy tökéletesnek tűnjön, mint mindig. A szemei a szokásosnál is kékebbek és fényesebbek, a bőre világosabbnak tűnt.

Közelebb jött, az árnyéka beborítva engem. De a tekintete megváltozott. Lágy volt. Mintha félne, hogy összetör. Olyan gyengéd volt.

A keze elkezdte kigombolni az ingemet, majd mikor azzal végzett az anyagot óvatosan lesimította a vállamról. Elkezdte simogatni a mellkasom és egész testem libabőrős lett.

Levette a felsőjét, a szemkontaktust csak addig törte meg, míg a pólót lehúzta  a fejéről. Én idegesen előrenyúltam és megérintettem a mellkasát és éreztem a szívverését.

„Csakis érted ver.” suttogta, és közelebb lépett hozzám, ami miatt mellkasaink összeértek. A kezei felcsúsztak arcomra és azt kényeztették, szemeivel számat tanulmányozta.

„Olyan tökéletes ajkak.” mondta és egy lágy puszit nyomott rá. Kezeivel átfogta a derekamat, ajkaival már egyre lejjebb haladt, először nyakamat majd kulcscsontomat halmozva el puszikkal.

Lassan az ágy felé kezdett tolni, majd le is fektetett rá és rám dőlt.

Ajkaival még mindig könnyed csókokat hagyott a kulcscsontomnál. Kezei a nadrágomnál kezdtek el matatni, majd rájöttem, hogy épp kigombolják azt. Miközben még mindig a bőröm puszilásával volt elfoglalva levette rólam a fölöslegesnek vélt ruhadarabot.

De nem érdekelt. A gyengéd érintései az őrületbe kergettek és nem tudtam semmire se figyelni rendesen.  Nem tudtam megállítani, mert nem akartam. Az ereje lebirkózott engem. Hogy innentől kezdve mit csinál, az nem érdekel. Azt tehet amit szeretne, engem nem fog zavarni. Az akarás, a vágy, éreztem és nem akartam megállítani.

Végigcsókolt a hasamon, lila foltokat hagyva maga után a hasfalamon. De aztán megéreztem a kezét, ahogy a combomat simogatja és akkor belém nyílalt.

Kinyitottam a szemem és felültem. Féltem a reakciójától, de nem tudtam már tenni ellene. Már megtörtént.

Ő sokkolva nézett rám szemében szomorúság és ami még rosszabb, szánalom.

„Harry…” mondta. Szemeim kezdtek megtelni könnyel, ahogy néztem rá.

A combom tele volt sebekkel, vágásokkal és égésekkel. Ez volt a depressziós korszakom. Valami, amit nem tudtam irányítani.

„Miért?...Miért…” motyogta Niall és elhúzódott tőlem. Kiszökött belőlem egy nagyobb zokogás és tenyerembe fúrtam az arcomat.

„Akkor volt mikor a szüleim elváltak. Le voltam hangolva, és nagyon szomorú voltam. Boldog akartam lenni, kellett valami figyelemelterelés. Úgy éreztem az én hibám, hogy elváltak. Az egy sötét korszak volt számomra, de …. Mostmár vége. Én –„

„Mikor váltak el a szüleid? Akkor kezdted?” kérdezte, miközben felállt az ágyból. Én csak bólintottam és sírtam tovább.

„Már nem csinálok ilyet Niall. Ígérem. Már abbahagytam.” makogtam. Niall megrázta a fejét és kezét a hajába túrta.

„A szüleid kb egy éve váltak el…. azt mondod?...” Niall szemei kikerekedtek, ahogy bámult rám. Elmotyogtam még egy bocsánatkérést miközben bőgtem.

„Ez akkor történt, amikor mi… együtt voltunk?”  nyögte ki. Én csak bólintottam, ahogy még több könny hullott a szememből.

„Nem voltam ott neked. Nem voltál boldog. Bántottad magad és én… istenem.” mondta, miközben a fejét fogta idegességében.

„Niall, semmi baj. Nem csinálom már többet. Ez már csak a múlt.” mondtam kimászva az ágyból, és megindultam felé.

„Nem. Nem voltam ott neked. Ott kellett volna lennem neked.”

„Niall állj! Kérlek. Ez nem a te hibád. Az enyém. El kellett volna mondanom neked. Tudom, ho –„

„Nem. Ott kellett volna lennem. Nekem kellett volna a figyelemelterelésednek lenni és nem ennek. Ott kellett volna lennem. BASSZUS! OTT KELLETT VOLNA KELLETT VOLNA LENNEM!” kezdett el hirtelen kiabálni. Megfordult, majd kinyitotta az ajtót és kiindult a hálószobából.

„Kérlek Niall. Ne. Ne hibáztasd magad kérlek. Állj.” mondtam, megfogva a csuklóját. Ő kitépte kezét a szorításomból, a lendülettől pár lépést hátraestem.

„Ott kellett volna lennem neked. Nekem… boldoggá kellett volna, hogy tegyelek.” mondta és kilépett a szobából, becsukva maga mögött az ajtót.

Még egyszer feltört belőlem a zokogás és lecsúsztam a fal mellé. Niall magát fogja ezért hibáztatni. Nem kellett volna hagynom, hogy ezt tegye. nem kellett volna hagynom, hogy átvegye felettem az irányítást.

Miért kell a szerelemnek ilyen nehéznek lennie? A szerelemnek boldoggá kéne hogy tegyen, nem pedig szomorúvá, szinte depissé.

Vagy lehet, hogy ez nem is szerelem.