23. fejezet

Itt vagyook!

Tényleg sajnálom a hatalmas késést, de időbe telt, mire összeszedtem magam. De itt vagyok, habár a vasárnapot megintcsak nem tudom megígérni, a barátaim között 'fontosember' vagyok, és állandóan mennem kell valamerre, vagy velük, vagy a családdal:D

Imádlak titeket, tényleg, el sem hiszitek, mennyire jól esnek a szavaitok! Köszönöm, hogy még mindig itt vagytok, nagyon sokat jelent nekem! Köszönöm!

Illetve a 8500+ megtekintést is nagyon köszönöm, a 13 rendszeres olvasót, és az egy híján 90 kommentet! Bámulatosak vagytok!

Nem is rizsázok tovább, itt a következő rész :)

Jó olvasást!

xxHöri

____________________________________________________________

Huszonharmadik fejezet

Niall már két órája nem jött vissza. És van egy olyan érzésem, hogy nem is fog. Mi lesz, ha elhagy? Ha szörnyetegnek gondol? Nem tudom, hogy fogom kibírni azt.

Zavar, hogy még mindig magát hibáztatja. Nem az ő hibája volt, az enyém. El kellett volna mondanom neki, hogy mit éreztem. El kellett volna mondanom neki, hogy mit tettem, ahelyett, hogy megtartom magamnak.

Az elmúlt két órában folyamatosan sírtam. A lágy csókjai és érintései kikészítettek. Nem tudok gondolkozni. Miért nem állítottam meg? Niall miatt, persze.

Szipogtam és letöröltem a könnyeim. Még mindig ugyanott ülök a padlón, a falnak dőlve az ajtó mellett. Várok.

Felnyögtem és elterveztem hogy felkelek, meguntam a várakozást. Ki akarok menni, és megnézni, mit csinál, és pontosan ezt fogom tenni.

Megfogtam egy pólót és magamra húztam, miközben a tükörbe néztem. Olyan voltam, mint a mosott szar. Bedagadt, piros szemek, kócos haj. Ezt teszi velem Niall.

Épp ki akartam volna nyitni az ajtót, mikor kinyílt és Niall állt mögötte. Megszakította a szemkontaktust és elment mellettem, leszarva, hogy ott vagyok.

„Niall” mondtam becsukva az ajtót, és felé fordultam. Háttal állt nekem, ahogy a padlót bámulta.

Közelebb léptem és felé nyúltam, hogy megérintsem a hátát, de összerándult, mire döbbenten léptem hátrébb.

Utáltam magam, mikor ezt csinálta. Miért? Először is, mert sírok, másodszor pedig mert szörnyetegnek gondol.

„Megyek aludni. Holnap újabb foglalkozásunk lesz.” mondta elsétálva.

Utál. Őrültnek hisz. Megbántam, hogy hagytam, hogy elvegye az eszem. El sem kellett volna jönnünk ide. Nem kellett volna találkoznunk. Megváltoztatta az életem, és egyáltalán nem jó irányba.

________________________________________________

„Szóval, ma egy privát foglalkozás lesz, hogy jobban megismerhesselek titeket. Először is, Jennifer.” mondta Dr. Rudzick. Jennifer mosolyogva felállt, és besétáltak egy elválasztott szobába.

Mindenki a teremben beszélgetni kezdett a párjával, kivéve persze engem és Niallt. Tegnap óta kerül, de ez nem lep meg. Őrült vagyok, bármelyik pillanatban szakíthat velem, és meg tudnám érteni.

„Fiatalember, mióta vannak együtt?” kérdezte egy nő. Lágyan elmosolyodtam és elpirultam a megfogalmazáson.

„3 éve” feleltem halkan. Elmosolyodott és ’aahw’-zott egyet.

„Annyira tökéletesek vagytok együtt! Miért kell nektek ide járnotok, ha boldogok vagytok együtt?”

Ajkam remegni kezdett, ahogy félrenéztem, próbálva figyelmen kívül hagyni a bámulását. Egyáltalán nem vagyunk boldogok.

„Jól vagy? Mondtam valami rosszat?” kérdezte, kezét a vállamra simítva. Éreztem, hogy Niall mellettem állt.

Tenyereimbe fogtam a fejem és megráztam.

„Nem. Minden oké. Jól vagyok… csak ki kell mennem a mosdóba.” krákogtam, erősen próbálva nem elsírni magam, ahogy felálltam és a fürdőbe szaladtam.

Kinyitottam az ajtót, de nem hallottam, hogy becsukódott volna mögöttem. Megfordulva Niall hitetlen tekintetével találkoztam.

„Mi bajod van? Mit tettem?” kérdeztem. Egy fejrázás volt a válasza.

„Miért csinálod ezt?”

Nem válaszolt. Közelebb álltam, és megfogtam a kezét, de elhúzta. Egy halk nyöszörgést engedtem ki, ahogy döbbenten felnéztem rá.

„Kérlek ne.” krákogtam. „Kérlek ne tedd ezt!” zokogtam és megtöröltem a szemem. Az állam felfelé mozdult. Világító kék szemek néztek az én smaragdzöldjeimbe.

„Látni, hogy sírsz, jobban fáj nekem, mint neked!” mondta lehajolva, és lágyan az enyémre illesztette ajkait.

A csók hosszú volt, de olyan volt, mintha csak egy másodperc lett volna, mikor eltolta magát és beletúrt a hajába. Sokkolva nézett rám, aztán megrázta a fejét.

„Ezt nem kellett volna” mondta, kinyitva az ajtót és otthagyva engem, összetörten, mint mindig.

_______________________________________________

„Niall?” kérdezte Dr. Rudzick, körbenézve a szőke fiúra várva, hogy megmozduljon. Niall felállt mellőlem, mire a nő elmosolyodott, és bevezette a szobába.

Megint a gondolataimmal maradtam. Megcsókolt, aztán közölte, hogy nem kellett volna. Összetört. Niall összetört engem, a szívem, a lelkem.

„Sajnálom, ha mondtam valami bántót. Tényleg nem akartam.” mondta a nő, akivel az előbb beszéltem. Elmosolyodtam és megráztam a fejem.

„Nem bántottál meg. Csak rossz napjaim vannak mostanában.” mondtam. Mosolyogva bólintott.

„Baj van a kapcsolatotokkal?” kérdezte. Bólintottam, mire sóhajtott.

„Tudom, mit érzel. De nem értem. Te és a barátod.. olyan boldognak tűntök, miért vagytok itt?” kérdezte.

„Van egy pár problémánk, és egyáltalán nem vagyunk boldogok.” mondtam, ajkamat harapdálva, próbálva visszatartani a könnyeim.

Elmosolyodott és megdörzsölte a hátam.

„Ez rendben van, a foglalkozások után jó lesz minden nálatok. Na, meg nálunk is.” mondta. És meg kell mondanom, sokkal jobban éreztem magam ettől, és mosolyogtam.

„Köszö-”

„Harry?”

Felnézve Dr. Rudzick szemeit találtam. Magához hívott. Felálltam, és elköszöntem a hölgytől, aki mosolygott és integetett.

„Gyere, Harry. Van néhány dolog, amit el kell mondjak neked.” mondta a nő.

Beléptünk a szobába, ahol egy székre ültem az asztal előtt, ami mögé ő ült be.

„Szóval, hogy vagy, Harry?” kérdezte.

„Jól.” mondtam.

„Nem, nem vagy. Látom, hogy sírtál.”

Kikerekedtek a szemeim, mire megdörzsöltem őket.

„Csak rosszabb lesz, Harry. Szóval, beszéltem Niallel, és mondott pár érdekes dolgot. Tegnap veszekedtetek?”

Csendes maradtam, de bólintottam ahogy lenéztem a cipőmre.

„Rendben. Kezdjük az elején, szeretnéd hallani, Niall mit mondott rólad?” kérdezte. Hirtelen felnéztem, és gyengén bólintottam.

„Oh, kíváncsi vagy, látom.” kuncogott. Látta a várakozó tekintetem, mire megköszörülte a torkát és elmosolyodott.

„Minden, amit mondani tudott, hogy 'ott kellett volna lennem' és 'minden az én hibám' és azt is mondta, hogy 'nem érdemlem meg őt'. Ennyi.” mondta, felolvasva a notebook-jából.

Nem érdemel meg? Ez hülyeség. Én nem érdemlem meg őt. És még mindig magát hibáztatja. Nyöszörögtem és a hajamba túrtam.

„Mennem kell.” mondtam felállva, és az ajtóhoz sétáltam.

Meg kell találnom.

______________________________________________________

Kerestem az uszoda résznél. A számítógép teremben. A könyvtárban. A szobánkban. A strandon is. Nem találom!

Az utolsó hely, ahol megnéztem, az előcsarnok volt.

„Hello, nem látott véletlenül egy szőke hajú, fehér bőrű, magas, kék szemű srácot errefelé?” kérdeztem a pultnál álló férfit. Megrázta a fejét.

Elmorogtam egy köszönömöt, és megfordultam, hogy szememmel végigpásztázzam a helyet. Hol lehet?

A kanapékhoz sétáltam és leültem. Feladom. A hotel hatalmas, és hogy tudnék itt megtalálni egy embert? Talán estére visszaér, a cuccai még a szobában vannak, úgyhogy nem mehetett messzire.

„Kit látnak szemeim?” hallottam egy hangot magam mögül. Megforgattam a szemem és felálltam.

Először azt gondoltam, biztos csak valami bolond próbál velem flörtölni, de ledöbbentem, ahogy megláttam az utolsó embert, akit el tudtam volna képzelni magam előtt.

Mr. Tomlinson mosolygott, ahogy szemei a testemet figyelték.

„Hello Harry!”